A régi kor hagyományainak újraértelmezése a modern világban

Egy nagyszerű írás, arról, hogy milyen üzenetet tartogatnak a régi kor hagyományai a mai modern ember számára:

"Az emberek korábban beleszülettek a hagyományba, mert a világban való eligazodáshoz szükséges tudásban összegződő tapasztalatot évezredeken keresztül szájról szájra, vagy éppen mozdulatról mozdulatra szűk közösségekben adták át. [...] (ezért) Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, a régi hagyományokat, mert tudja, hogy meríthet abból. Ahhoz azonban, hogy az ember lelkivilágának megismerését és rendezését lehetővé tevő tudás “hozzáférhetővé” és “használhatóvá” váljon a hagyományos rendszerek felbomlása után is, át kell értékelni a hagyomány őrizte szokások, mítoszok, rítusok jelenségeit. Mégpedig oly módon, hogy nem a történetit, hanem azt az örök emberit tárjuk fel belőle, ami itt és most és mindenhol, mindenkor megélhető."


A folytatás itt olvasható:

http://www.elitmed.hu/ilam/gondolat/a_szimbolumok_es_szertartasok_szerepe_a_modern_kori_ember_eleteben-1967/?utm_source=Oempro_click&utm_medium=Email_click&utm_content=Subscriber%232096&utm_campaign=elitmed_hirlevel_20120521

Gyermekkori elhízás – tehetünk róla?

A túlsúly és az elhízás^* manapság az egyik legsúlyosabb népegészségügyi probléma a világon. A legfrissebb kutatások szerint a teljes magyar lakosság 60%-a, a magyar gyerekeknek pedig már a 38%-a túlsúlyos vagy elhízott és ez az arány évről évre növekszik.

Az elrettentő számok hűen tükrözik a probléma súlyosságát, azonban kevesen tudják, hogy milyen sok múlhat a megfelelő gondozáson és a helyes életmódra nevelésen.

Leggyakrabban az egészségtelen táplálkozás vezet elhízáshoz, azonban fontos tudni, hogy ez nem csak a bevitt táplálék túlzott mennyiségét, hanem annak minőségét, a tápanyagok arányát, az elkészítés módját és az étkezések időpontját is magában foglalja.

A gyermekek táplálkozásában a legelső időkben az anya játszik kulcsfontosságú szerepet ugyanis ő szabályozza a táplálás idejét, a tápanyag minőségét és mennyiségét a baba számára. Továbbá csecsemőkorban az anya-gyerek interakció részét képezi, hogy a gyermek az étel adását a szeretettel azonosítja, visszatartását viszont büntetésként éli meg. Ehhez hasonlóan az anya is az étel elfogadását a szeretet elfogadásaként, visszautasítását a szeretet vissza-utasításaként éli meg. Probléma abból adódhat, ha az anya bizonytalan és nem megfelelően reagál a csecsemő szükségleteire: ha az anya a baba minden stresszreakciójára etetéssel válaszol, akkor ez az asszociáció végigkísérheti a gyermek életét, ami később érzelmi evésbe majd végül túlsúlyba torkollik. A másik probléma az, ha az anya konfliktusba kerül saját anyaképével és akarattal túleteti a gyermekét. Ez utóbbi a túlóvó, túlvédő szülői attitűd része is lehet, amely később a gyerek mozgásának korlátozására is kiterjed és ebből adódóan szintén elhízáshoz vezet. Gyermekkorban tehát a külső, főleg szülői kontroll igen fontos szerepet játszik a súlytöbblet megjelenésében.

A gyermek mindent lát, hall és utánoz így tanulja el a szülőktől a táplálkozással kapcsolatos attitűdöket és szokásokat is. Később, a kor előrehaladtával egyre meghatározóbbá válnak az intézmények által képviselt értékek, hiszen a gyerekek egyre több időt töltenek a családon kívül. Serdülőkorra a kortársak szerepe válik kiugróvá és a rizikómagatartás a táplálkozás területén is megfigyelhető (pl. gyorséttermek előnyben részesítése a helyes táplálkozással szemben). Sajnos hazánkra is jellemző az egészségtelen életmódra szocializálás: a magyar tradicionális ételek jelenleg használatos elkészítési módjai a helytelen táplálkozást erősítik (pl. sok hús, kevés zöldség, szénhidrátban dús köret, zsíros ételek) és a felnőtt lakosság ehhez társuló helytelen egészségmagatartása (pl. késő esti étkezés) tovább fokozza a problémát.

A táplálkozáson felül a mozgásszegény életmód, az alváshiány és további genetikai, biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényezők is szerepet játszanak a súlyfelesleg kialakulásában. Sokan szeretnek nagy jelentőséget tulajdonítani a genetikának, azonban a tudomány mai állása szerint a gének a humán elhízás mindössze 1 %-áért tehetők felelőssé. Úgy tűnik tehát, hogy nem a túlsúly az, ami öröklődik, hanem azok a rossz attitűdök és szokások adódnak tovább generációról generációra, amelyek túlsúlyhoz vezetnek…

Az elhízás hátterében ritka esetben biológiai okok is állhatnak, mint az anyagcsere-zavar vagy különböző hormonális zavarok, de ezek sokkal inkább következményei, mint előzményei a túlsúlynak. Lényegesen meghatározóbb kiváltó okok a különböző pszichés tényezők. Leggyakrabban az önbizalomhiány és a kudarctól vagy a sérüléstől való félelem vezet elhízáshoz, de a depresszió, a szorongás, az alacsony énhatékonyság-érzés, az élettel való elégedetlenség vagy az érzelmi labilitás is túlzott táplálékbevitelt eredményezhetnek. Ezek a tényezők azonban nem csak kiváltó okai, hanem következményei is lehetnek az elhízásnak.

A stressz bármelyik életkorban evésre ösztönözheti a gyerekeket és hamar rossz szokássá válhat. A megfigyelések szerint a túlsúlyos gyerekek gyakran és többet esznek, ha feszültek vagy nyugtalanok. Erre a jelenségre kétféle magyarázat adható. Az egyik a már korábban említett jelenség, amikor az anya nem tud kellőképpen különbséget tenni az éhség és egyéb feszültségek között és gyermeke minden segélykérő jelzésére táplálással reagál. A másik ok a tanulás útján elsajátított, stresszre adott válaszreakció, tehát amikor a gyermek az életkor előrehaladtával azt tanulja meg, hogy a stresszt evéssel lehet csökkenteni.

Egy társadalom étkezési és életmódbeli szokásaira jelentős hatással van a média és a reklámok, amelyek észrevétlenül befolyásolják a felnőttek, de még inkább a gyerekek attitűdjeit és szokásait. A gyorséttermek játékkal kecsegtető reklámjai nagyon korán egészségtelen táplálkozásra szoktatják a kicsiket. A média által közvetített csontsovány női, és irreálisan izmos férfi ideál pedig súlyos testképzavart és jelentős frusztrációt okoz már a fiatal serdülő gyerekeknek is, akik ennek köszönhetően olyan pszichés állapotba kerülnek, amit sokszor túlzott koplalással vagy túlzott táplálékbevitellel kompenzálnak.

A túlsúly és az elhízás, mint világméretű probléma, nem elhanyagolható jelenség. Az elhízott egyénekre, főleg azokra, akik már gyerekkorukban is súlyfelesleggel rendelkeztek számos komoly fizikai és pszichés veszély leselkedik. Kutatók kimutatták, hogy a rákos megbetegedések 1/3-a (!) összefüggésbe hozható a rossz táplálkozási szokásokkal, de Magyarország fő egészségügyi problémája, a szív- és érrendszeri betegségek is inkább az túlsúlyos egyéneket érintik és a listának még közel sincs vége. Mozgásszervi problémák, ízületi porckopás, cukorbetegség, epekő és légzési problémák szerepelnek az elhízás fizikai következményei között. Ezeket a betegségeket számos negatív pszichés állapot is kísérheti, amelyek nagy része már említésre került korábban, mint a túlsúly kialakulásának okai (önbizalomhiány, depresszió, szorongás, testképzavar stb.), hiszen sokszor nem könnyű eldönteni, hogy melyik volt előbb: a súlyfelesleg, vagy a negatív pszichés állapot, amely evéshez majd túlsúlyhoz vezet, így alkotva ördögi kört.

Láthatjuk, hogy a környezetnek és azon belül is a szülőknek van a legfontosabb szerepük abban, hogy a gyermekkori elhízást megelőzzék, ezzel esélyt adva gyermeküknek egy egészségesebb, teljesebb felnőtt életre. A megelőzés legfontosabb tényezői között a legelső időkben az anya megfelelő válaszkészségének, a csecsemő szükségleteire adott helyes reakcióinak van kulcsfontosságú szerepe. A gyermek növekedésével a mintaadó környezet és a pozitív szülői példa segíti leginkább a prevenciót, amelynek fontos része a helyes táplálkozásra (az étel mennyisége, minősége és rendszeressége) és a helyes életmódra (pl. rendszeres mozgás) nevelés. Fontos, hogy elegendő figyelmet kapjon a gyermek pszichés és lelki jólléte: az egészséges önbizalom kialakulása, a kudarchoz való megfelelő hozzáállás, a helyes testkép kialakulása és a problémák, valamint a stressz helyes kezelésének módjai. A pozitív példa és az egészséges pszichés állapot később védő faktorként működik a társadalom, a kortársak vagy a média által képviselt negatív attitűdökkel, irreális elvárásokkal vagy szépségideálokkal szemben is, tehát a kezdetektől való tudatos odafigyelés később sokszorosan megtérül és egy egészségesebb, boldogabb életet tesz lehetővé a gyermekek számára.

---

* Szakmai megállapodás szerint az egyén akkor számít túlsúlyosnak, ha a BMI indexe (=testtömeg/magasság²) 25-30 között van, elhízottnak vagy kövérnek pedig a 30 feletti BMI index-szel rendelkezőket tartjuk. A cikkben az egyszerűség kedvéért szinonimaként szerepelnek a fenti fogalmak, mert a megfogalmazott állítások különböző mértékben ugyan, de minkét kategóriára érvényesek.

A cikk megjelent: http://www.babamappa.hu/2011/10/07/gyermekkori-elhizas-tehetunk-rola/

Hiperaktivitás - hitek és tévhitek

Hiperaktivitás – „hitek és tévhitek”

Kimeríthetetlen és egyre felkapottabb témakör a gyermekkori hiperaktivitás. Nem meglepő, hiszen a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar jelenleg a leggyakrabban diagnosztizált pszichológiai rendellenesség gyerekeknél. A kórkép azonban rengeteg vitára ad okot, nem csak a szakemberek körében…

A köznyelvben meghonosodott rövidebb elnevezés, a „hiperaktivitás” valójában egy tünetegyüttesre utal, mert a „hiperaktivitás” gyakorlatilag elválaszthatatlan az impulzivitástól és a figyelemzavartól. A három tünet együttesét a szaknyelvben ezért hiperkinetikus szindrómaként, figyelemhiányos hiperaktivitás zavarként, vagy ADHD (attention deficit and hyperactivity disorder) megnevezéssel jelölik. A figyelemhiányos hiperaktivitás zavarral diagnosztizált gyerekek közötti különbség abból adódik, hogy melyik tünet – a hiperaktivitás-impulzivitás vagy a figyelemzavar - válik inkább kiugróvá. Jellemző tendencia, hogy a fiú gyerekek között hatszor gyakrabban állapítanak meg ADHD-t, mint a lányoknál. Ez annak köszönhető, hogy amíg a fiúknál a tünetek leggyakrabban hiperaktivitásban és impulzivitásban mutatkoznak meg, ezáltal sokkal kifejezettebbek és feltűnőbbek, addig a lányoknál a fő tünet a figyelemhiány, amely sokszor leplezetlenül marad. (Az alábbi cikk főleg azokról a gyerekekről szól, akiknél a fő tünet a hiperaktivitás-impulzivitás.)

 Egyes szakértők 3-5%-ra becsülik a hiperaktív gyerekek arányát a világon. A kórkép egyértelműen túldiagnosztizált, melynek oka többek között a kritériumrendszer pontatlansága: például a túl általánosak megfogalmazások (pl. „rengeteget beszél”). Ezek értelmezése kultúránként jelentősen eltérhet, ami magyarázatul szolgálhat arra a statisztikai eltérésre, miszerint amíg az USA-ban 5-7% a hiperaktív gyerekek aránya, addig Angliában ez az érték csak 1%. Továbbá fontos tudni, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar hivatalosan csak kisiskoláskortól diagnosztizálható és a szakszerű kritériumrendszer tünetlistájából 6-nak legalább fél éven át jelen kell lennie a gyermeknél (a tüneteket részletesen lásd. itt). A családnak elsődleges és meghatározó szerepe lenne a gyermekkori hiperaktivitás megállapításában, ezért egyre inkább bevált módszer a tesztek mellett egy szülői és egy tanári kérdőív kitöltetése is. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a hiperaktivitás kiváltó okai a mai napig nem teljesen tisztázottak, mert kialakulásában genetikai, biológiai és pszichoszociális tényezők egyaránt szerepet játszhatnak és gyakori a más kórképekkel való együttjárás is (pl. szorongás, depresszió stb.). Továbbá számos különböző forrásból fakadhatnak hiperaktivitásra emlékeztető tünetek. A mozgásszegény életmód mára generációs betegséggé nőtte ki magát, így a gyermek ki nem elégített mozgásigénye, nem meglepő módon, tanórai rendetlenkedéshez vezethet. Az izgágaság lehet a figyelemfelkeltés eszköze is például szeretethiányos, elhanyagolt gyermekek esetében. Előfordulhat, hogy a szorongás okozta feszültség levezetése miatt jelentkeznek hiperaktivitáshoz hasonló tünetek, ebben az esetben érdemes elsőként a szorongás lelki hátterét felderíteni. Számos esetben pedig tanulási zavarokkal függ össze a tünetképzés, hiszen például egy diszlexiás gyermek előbb-utóbb elunja, hogy nem érti a feladatot, az üres perceket pedig ki kell tölteni valamivel…

Gyakran hangzanak el baljós jóslatok miszerint a hiperaktív gyermekből magatartászavaros kamasz, majd jó eséllyel antiszociális felnőtt lesz. Való igaz, hogy az agresszív magatartászavarral diagnosztizált serdülők előéletében többször találtak figyelemhiányos hiperaktivitás zavart, de a magatartászavar nem közvetlenül a hiperaktivitásból fakad, sokkal inkább annak köszönhető, hogy a nehezebb alkalmazkodás miatt a hiperaktív gyerekeket a környezetük rosszként, hasznavehetetlenként vagy megbízhatatlanként skatulyázza be, ezáltal állandóan kudarcot élnek át, motivációjukat elvesztik, önbecsülésük pedig nagymértékben csorbul. Ezt tovább tetézi, hogy a figyelemzavar és az impulzivitás miatt sokszor tanulási gondokkal küzdenek, így az iskolai teljesítményük is elmarad az elvárttól. Járulékos jelenségként gyakran fizikai tüneteket – fejfájást, hasfájást, depressziót – is produkálnak.

A figyelemhiányos hiperaktivitás zavart leggyakrabban gyógyszerrel, stimulánsokkal kezelik azonban nem a gyógyszerek jelentik az egyetlen megoldást, sőt a legtöbb esetben egyáltalán nem kell, hogy a terápia részét képezzék. A jelenleg alkalmazott szerekkel a tünetek enyhülése érhető el, de hatásuk nem eléggé ismert és messze nem tökéletes: a gyógyszeres terápiák 65-75%-nál elérik ugyan a kívánt hatást, azonban számos esetben mellékhatások lépnek fel. Ennek ellenére a gyógyszeres kezelés lehet indokolt is abban az esetben, ha valóban agyi-biokémiai eltérés okozza a hiperaktivitást és a tünetek olyan súlyosak, hogy másképpen nem közelíthető meg a gyermek. Minden más esetben a tapasztalat azt mutatja, hogy a hiperaktivitás jól kordában tartható speciális neveléssel és egyéni bánásmóddal, melynek célja, hogy a gyermek megtanulja kezelni késztetéseit, és kontrollálni tudja mozgását és figyelmét. Bíztató adat, hogy kamaszkorra a hiperaktív gyerekek 20 %-a egyszerűen „kinövi” a tüneteket. A hiperaktivitás orvoslásához elengedhetetlenül fontos lenne a támogató családi háttér és a gyermek igényeihez igazodó intézmények kiválasztása (pl. hiperaktív gyermekeknél előnyösebb a kisebb létszámú csoport vagy osztály).

Kevés cikk tér ki a hiperaktív gyerekek pozitív tulajdonságaira, és arra, hogy hogyan lehet akár előnyt kovácsolni a fenti tünetekből. Pedig a hiperaktív gyerekek, az IQ tesztek eredményei alapján, általában átlagon felül teljesítenek a rövidtávú memóriatesztekben és a szókincspróbákban, valamint a képi, kreatív részpróbákban is kiemelkedőnek bizonyulnak (igaz egyes logikai és számolásos feladatokban átlag alatt maradt a teljesítményük). Továbbá vonzzák őket az új és érdekes dolgok, amiket szeretnének azonnal magukévá tenni. Sokszor kivételes tehetségűek és olyan tulajdonságok birtokában vannak, mint a kreativitás, a kedvesség, a barátkozó szellem, a nyíltszívűség, a humor, a segítőkészség és a fejlett igazságérzet, azonban a környezet tünetekre adott reakciója és a beskatulyázás miatt ezek a tulajdonságok sokszor figyelmen kívül maradnak és a negatív attitűd önbeteljesítő jóslattá válik. Ennek elkerülése végett elengedhetetlenül fontos a türelem, a helyes, szeretetteljes bánásmód és a gyermek igényeinek megfelelő közeg biztosítása (további konkrét, hasznos nevelési tanácsok itt találhatók)

Linkajánló:

Szendi Gábor honlapja: http://www.tenyek-tevhitek.hu/hiperaktiv-gyerek-vagy-hiperaktiv-gyogyszeripar.htm

Könyvajánló:

Szücs Marianna: Esély vagy sorscsapás? Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003

 dr. László Zsuzsa: Az örökmozgó gyerek, Ton Ton Kiadó, 2005

A cikk megjelent: http://www.babamappa.hu/2011/09/03/hiperaktivitas-hitek-es-tevhitek/

"Kicsit más" - sérült gyermek a családban

A várva várt kisbaba óriási örömet jelent az egész családnak. De mi történik akkor, ha az egészséges kisbaba helyett sérült csecsemő érkezik a családba? Mi játszódik le a szülőben, amikor a rokonok felteszik a legfontosabb kérdést: „Na és egészséges?”

Kevés olyan dolog van, ami annyira meg tud rendíteni egy gyermeküket izgatottan váró párt, mint a szembesülés azzal, hogy sérült gyermekük született. Nem véletlen, hogy a szülőkben lejátszódó folyamatot a gyászfolyamathoz hasonlítják. Az információ átadásakor bekövetkezik a sokk: eluralkodik az ijedtség, a pánik, a szorongás és kezdetét veszi a tagadás. Majd a szülők szép lassan ráébrednek, hogy feladataik vannak: nem hagyhatják el magukat, hiszen gyermeküknek - vagy gyermekeinek, ha több is van a családban - szükségük van rájuk. Ugyanúgy gondoskodásra, törődésre vágynak. A látszólag összeszedett, bátor szülőket azonban belülről továbbra is a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat és az önvád marcangolja. Végül, szép lassan, a belső viharok is elcsitulnak és kezdetét veszi a beletörődés, a helyzethez való alkalmazkodás.

A folyamat lejátszódása teljesen normális, természetes emberi reakció. A probléma abból adódhat, ha az egyik szülő megreked a feldolgozás valamelyik szakaszában, mert a kiegyensúlyozatlan gondviselő lelkiállapota mind a gyermekre, mind a gyermekgondozásra erőteljes hatással van. Főleg az anya, mint elsődleges gondozó, lelki egyensúlyának helyreállítása elengedhetetlen a csecsemő szempontjából.

Az első krízis, a sérült gyermek születésének elfogadása után azonban még koránt sem érnek véget a megpróbáltatások. Talán a család még túl sincs igazán az első sokkon és még az elfogadás folyamatát sem élte végig, máris újabb nehézségekkel találja szemben magát: a környezet sérült gyermekekre adott reakciója újabb akadályokat görgethet eléjük. A család kénytelen szembesülni az utca véleményével, a tapintatlanul kíváncsi tekintetekkel, a „kegyetlen” külvilággal. Majd az óvodás és iskolás kor kezdetével a gyermek igényeihez leginkább igazodó intézmény kiválasztása (speciális iskola vagy integrált iskola) lesz a szülők fő feladata. Ez utóbbi legtöbbször szakember segítségét is igényli.

A harmadik, talán legnehezebb krízis-feladat, az iskola végeztével értelmet adni a sérült gyermek napjainak, jövőjének. A nem értelmi fogyatékos gyermekeket lelkileg is nagyon megviselheti ez az időszak. Úgy érezhetik, hogy ők semmire sem jók. Tovább tetőzi a bajt, hogy a sérült gyermekek esetében a teljes leválás, önállósodás szinte sose következik be, ezért az idő előrehaladtával a szülőknek is gondolniuk kell arra, hogy ki fog majd gondoskodni gyermekükről, ha már ők nem lesznek erre képesek. Ez újabb negatív érzelmeket (pl. bűntudatot) és lelki megterhelést jelenthet számukra.

A sérült gyermek felnevelésében a család támogatásának óriási szerepe van. Az apa biztonságot nyújtó, támogató jelenléte létfontosságú az anya lelkiállapotának szempontjából. Tehát nem könnyű a család férfi tagjára nehezedő feladat sem, hiszen erősnek kell mutatkoznia, miközben ő maga is átél minden egyes traumát. Így nem csoda, hogy a sérült gyermek érkezése sokszor próbára teszi a házastársi kapcsolatot is.

Pozitív hatása van, ha a családban már él – vagy később születik – egy egészséges gyermek is, hiszen erőt meríthetnek belőle a krízisben lévő szülők. Azonban fontos hangsúlyt fektetni a testvér beavatására, arra a folyamatra, amikor a szülő megérteti a különleges családi helyzetet a másik gyermekkel. Elengedhetetlen az is, hogy a testvér a sérült gyermek jelenléte ellenére se legyen elhanyagolva, kapja meg ő is a különleges figyelmet (pl. esti meseolvasás) és ne nehezedjen rá túl nagy nyomás (pl. ne várják el tőle a sérült gyermek ellátását). Az ideális az, ha a körülményekhez igazodva, de mégis egyensúly mutatkozik a gyereknevelésben. Ezt például az olyan programok szervezése is segíti, amelyen a család minden tagja részt tud venni.

A sérült gyermekkel nehezebb, de közel sem lehetetlen együtt élni! Igaz, hogy több odafigyelést, speciális törődést, a családi élet átszervezését igényli, és jelenléte lemondásokkal jár a család számára, mégis érdemes energiát fektetni a megfelelő gondoskodásba, hiszen a befektetett energia később megtérül. A megfelelő gondoskodás megvalósítása azonban nem könnyű feladat, ugyanis a sérült csecsemő sok esetben nem tudja megfelelően jelezni szükségleteit, és nem tud elég megerősítő visszajelzést sem adni az anyának. A legrosszabb azonban, amit egy szülő tehet: ha sajnálattal tekint gyermekére. Ugyanis a sajnálat megakadályozza őt abban, hogy meglássa a gyermekében rejlő lehetőségeket és kibontakoztassa azokat. A szülőknek ugyanis, sajnálat helyett, arra kell törekedniük, hogy a helyzethez és lehetőségeikhez képest a lehető legtöbbet hozzák ki gyermekükből, erősségeiket kidomborítsák, gyengeségeiket ellensúlyozzák. Nagy jelentősége lehet az időben megkezdett fejlesztésnek és rehabilitációnak is.  A szeretettel teli, odafigyelő gondoskodás végül pedig meghozza gyümölcsét és olyan csodákat képes életre hívni, mint az értelmi fogyatékos bicikliszerelő, a siket-néma táncos vagy a Down-kóros paraolimpikon…

Felhasznált irodalom:

Dr. Kálmán Zsófia (2004): Bánatkő – sérült gyermek a családban, Bliss Alapítvány, Budapest

Dr. Kálmán Zsófia (2005): Beszélgetések a konyhában - Sérült gyermeket nevelő családok speciális problémái, Bliss Alapítvány, Budapest

Feuer Mária (szerk., 2008): A családsegítés elmélete és gyakorlata, Akadémiai Kiadó, Budapest

Filmajánló:

Ha az embernek van türelme… (rendező: dr. Hűvös Éva, gyermekpszichológus)

Az eminens finnek. Milyen a finn oktatás? / Éva Magazin

"Jó lehet olyan iskolában tanulni, ahol nincs vasfegyelem, de van figyelem, ahol nem csak az emelt szintű angolosok tanulnak meg angolul, és ahol nem ciki, ha nagyi is beül az iskolapadba. Finnországban így működik az oktatás."

Az Éva Magazin szeptemberi számában megjelent cikk arról mesél, hogy bizony lehet úgy is tanítani és tanulni, hogy az iskola élvezetes legyen mind a tanárok, mind a diákok számára, ne pedig kínszenvedés nap mint nap, mert a rendszer igazodik a gyermekek természetes mozgásigényéhez, igyekszik fenntartani természet adta kíváncsiságukat és érdeklődésüket és a játékot az oktatás természetes részének tekinti. A lexikai tudás mellett a kompetenciák elsajátítását, az önálló gondolkodást sőt még az önkritikát is tudatosan támogatja.

A nemzetközi felmérések eredményei alapján a finnek az élen járnak majdnem minden tanulmányi területen, pedig ott sem születnek okosabban a gyerekek...

Az eminens finnek. Milyen a finn oktatás? / Éva Magazin

Pygmalion-effektus

 "G. B. Shaw darabjának címéről kapta nevét az önmagát beteljesítő jóslat, amely körülbelül azt jelenti, hogy mások ránk sugárzott jó vagy rossz elvárását könnyen valóra válthatjuk. A jelenség az élet minden színterén megvalósulhat, de leggyakrabban talán az iskolában vizsgálták a  pszichológusok. Ha egy tanárnak az a véleménye a diákról, hogy buta és meg fog bukni, azzal megsokszorozza a jóslat valóra váltásának esélyét, hiszen a gyerek ezen "követelménynek" megfelelően alakítja majd iskolai pályafutását. Ha viszont a tanár azt gondolja, hogy a tanuló csillogó szellem, azzal szárnyakat adhat neki. A hatás tehát lehet konstruktív, de kiválóan igazolható vele mindenféle diszkrimináció is. Nézzük az amerikai kisebbségek példáját: az állam rossz hírű iskolába járatta őket, mondván, hogy nem eléggé intelligensek, majd évtizedek múlva pöffeszkedően mutogatott a különféle tesztekben elért rossz teljesítményükre: lám, mi megmondtuk." /Éva Magazin decemberi számának egyik cikke/

Az önbeteljesítő jóslatok hallatán biztos mindenkinek számos példa eszébe jut a saját életéből, amikor előszeretettel hangoztatta, vagy épp csalódottan hallgatta a "Na én megmondtam..." kezdetű mondatokat. Mert az elvárások, vonatkozzanak akár személyre, szituációra vagy eseményre, mindenhol ott vannak és valóságot teremtenek. 

Ez a hatás gyerekeknél még kifejezettebb, mert ők sokkal jobban a környezetre, és annak jelzéseire vannak utalva. Ők folyamatosan a környezetük elvárásait lesik és teljesítik, hiszen ez által sajátítják el az élethez szükséges képességeket. Ha azonban a környezet destruktív és irreális elvárásokat támaszt, akkor a gyerekek beleragadhatnak egy ördögi körbe, mely negatív énképhez vezet, és ezt későbbi felnőtt életükre is átörökítik. Később pedig csak nagyon nehezen tudnak kitörni ebből és csak néhányuknak sikerül megfelelő védekező stratégiákat kiépíteniük a kártékony, befolyásoló környezet ellen. Az elvárásokat azonabn leggyakrabban - sajnos - saját szeretteink támasztják felénk, ezért rájuk jobban is hallgatunk.  Így az általuk kifejezett elvárások még erősebb hatással lesznek ránk.  

A Pygmalion-effektus megmutatkozik a diszkrimináció esetén is. A fenti példa kapcsán érdemes elgondolkodnunk a mi cigányainkról és a hozzájuk fűződő sztereotípiáikról is. Mert a sztereotípiák, előítéletek valójában elvárások, amik ugyanezen elv alapján műkdönek. Ráadásul az elvárásokat támasztó személy észlelése is beszűkül és hajlamos lesz azokat a jeleket észrevenni és felerősíteni, amelyek a hipotéziseit alátámasztják, miközben figyelmen kívül hagy egyéb tulajdonságokat...

Viszont ne felejtsük el, hogy a Pygmalion-effektus konstruktív is lehet. Egyszerű, de működő megoldásnak tűnhet, ha a negatív elvárásokat kicseréljük pozitívra, akkor is, ha ezek az adott pillanatban irreálisnak tűnnek.

Sikertelen és „túl sikeres” fogyókúrák

Saját összefoglaló napjaink egyik legsúlyosabb és legfeltűnőbb jelenségeiről: fogyókúra, evészavarok, testképzavarok és válasz a miértekre.

A cikk megjelent: 

http://mindennapipszichologia.hu/cikk/090529-sikertelen-tul-sikeres-fogyokurak-0

A WHO Európai Régiójában minden második felnőtt és a gyermekek ötöde túlsúlyos (túlsúlyosnak azok az egyének számítanak, akiknek BMI index 25-30 között van, 30 feletti BMI index esetén már kövérségről, elhízottságról beszélünk). Csak Európában és az Amerikai Egyesült Államokban jelenleg több mint 70 millió ember elhízott, ezen felül további 163 millióan túlsúlyosak. Ennek előfordulása Magyarországon még ennél is nagyobb mértékű: az iskolás gyermekek és a 18-30 év közötti felnőttek csaknem fele túlsúlyos, a 40 év felettiek között az elhízottak aránya 60-75%!  A magyaroknak csupán egyharmada elégedett a testsúlyával, és minden második gondolja úgy, hogy súlyfelesleggel rendelkezik, egytizedük pedig egyenesen elhízottnak tartja magát. Mindössze néhány százalékos azok aránya, akik túl soványnak találják magukat. A magyar fiatalok közel fele elégedetlen a testével – az általános iskolások 25 százaléka, míg a középiskolások több mint 40 százaléka már legalább egyszer fogyókúrázott életében. A 18 és 25 év közötti magyar fiatalok 0,5-1 százaléka anorexiában, 3-4 százaléka bulímiában szenved…

Megdöbbentőek és elgondolkodtatóak a fenti adatok: míg az emberek egy része túlsúlytól szenved, mások evészavarral küszködnek és/vagy kórosan soványak. És mi a közös a két végletben? A fogyókúra. Míg a túlsúlyos és elhízott embereknek egészségügyi érdekük a súlycsökkentés, az evészavarral küszködők a mai szépségideálnak akarnak megfelelni. A médiának igen nagy szerepe van mindkettő kialakulásában. Egyrészről a divattá vált karcsúságideált hirdeti („minél vékonyabb, annál szebb”), másrészről a reklámok egészségtelen, alacsony tápértékű, hizlaló, de olcsó ételek fogyasztására buzdítanak. Nem csoda, hogy e kettősség frusztrációt, stresszt és disszonanciát okoz. A (vélt vagy valós) feleslegtől való megszabadulás kényszere elsősorban a nőket érinti, akik meg akarnak felelni a kor elvárásainak. A médiában bőven fellelhetők a különböző fogyókúrás módszerek, tippek, tanácsok. Ám a fogyókúrák 95 százaléka teljes kudarc. Sokan nem bírják betartani az emberpróbáló diétákat: az éhséget nem könnyű elviselni. És ha sikerül is megszabadulni néhány kilótól, a legtöbben rövid időn belül visszaszedik akár a leadott kilók kétszeresét is!

Legtöbben a módszerekben keresik a hibát, pedig gyakorlatilag bármelyik fogyókúra eredményes lehet, amely egészségesebb táplálkozásra és rendszeres testmozgásra buzdít. Azonban a fogyókúrás módszerek nem térnek ki sem a diétázás korlátaira, sem a pszichés tényezőkre. A fogyókúráknak ugyanis vannak korlátai. Bebizonyosodott, hogy a tápláléktól való megfosztás falásrohamhoz vezethet. Éhezést követően az egyének nemcsak az elmaradt tápanyagot pótolják, hanem hajlamosak jóval több élelmet magukhoz venni (Coscina és Dixon, 1983). Ráadásul az élelemmegvonás lelassítja az anyagcserét. Ha lelassul az anyagcsere, csökken a kalória-felhasználás, ami súlygyarapodáshoz vezet. Ez magyarázattal szolgál arra, miért válnak egyre nehezebbé az egymás utáni fogyókúrák: a szervezet minden egyes próbálkozás után tovább csökkenti az anyagcsere sebességét (Brownell, 1988).

Szinte egyik fogyókúrás módszer sem tér ki a fogyókúrát kísérő pszichés tényezőkre, pedig a fogyókúra valójában fejben dől el. Az első lépés a súlyleadáshoz vezető rögös úton az elhatározás megszületése, melyhez elengedhetetlen a gondolkodásmód megváltoztatása. Először gondolatban kell felkészítenünk magunkat az életmód-változtatásra, tudatosítanunk kell célunkat, és elegendő akaraterőt kell gyűjtenünk. A pszichológia a sikertelen fogyókúrák hátterében olyan tényezőket feltételez, mint a tudatos önkorlátozás összeomlása vagy az érzelmi arousal.

Az étkezési szokásokat tekintve tudatosan korlátozókat és korlátozás nélkül evőket különíthetünk el egymástól. Kísérleti eredmények szerint a tudatos korlátozók viselkedése összefüggésben van az elhízással (Herman és Polivy 1980; Ruderman 1986). Mivel túlsúlyos egyéneknél az érzelmi arousal (pl.: egy megoldatlan emocionális probléma) falásrohamot válthat ki, a tudatos önkorlátozás összeomlását kísérő érzelmek és a stressz is falásrohamhoz vezethetnek. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a fogyókúrák abbahagyása után, a tudatos kontroll megszűnésével az egyének visszaszedik a leadott súlyfelesleget – sőt néha még többet is.

Súlyfelesleggel rendelkező személyekről sokszor kiderül, hogy kevésbé érzékenyek szervezetük belső ingereire, azaz nehezebben alakul ki náluk a telítettség és jóllakottság érzése. Ez a Heilbrun és Bloomfield által „belső pásztázó” rendszernek nevezett funkció lehet az egyik kiváltója a túlzott kalóriabevitelnek.

A hízástól való beteges félelem és az állandó diétázási kényszer komoly betegségekhez vezethet. Ilyen az anorexia nervosa és abulímia nervosa. Mindkettő hátterében elsősorban a testképzavar áll: a beteg kövérnek látja magát, pedig a bulímiások testsúlya általában normális, az anorexiás betegek pedig kórosan soványak. Míg az anorexiások teljesen megvonják maguktól a táplálékot, a bulímiásokat falásrohamok és azt követő purgálási próbálkozások, önhánytatás, hashajtók alkalmazása jellemzik. A bulímiát mint betegséget nehezebb felismerni, mert az egyén általában normális testsúlyú marad. Az evészavarok a legnagyobb halálozási mutatójú pszichiátriai betegségcsoport: halálozási rátájuk 8-10 százalék!

Az evészavarok és a média által életre hívott karcsúságideál közötti összefüggés egyértelmű. Az önobjektifikációs elmélet a testképzavar kialakulására keresi a választ a kulturális okok függvényében. Az elmélet szerint, ha egy társadalomban a női testet szexuális objektumnak tekintik, az hatással van a nők önmagukról alkotott képére és jóllétére (Fredrickson és Roberts, 1997). Ennek mind pszichés, mind érzelmi következményei vannak. A nők egy külső szemlélő szemével nézik saját testüket és állandó jelleggel ellenőrzik azt, miközben ez az állapot szégyenérzetet és szorongást válthat ki – ez az önobjektifikáció jelensége.

Az elhízás és az evészavarok egyre nagyobb problémát jelentenek a nyugati társadalmakban. Betegségeknek tekinthetők, melyek gyógyításra szorulnak. Egyik közös pontjuk a média, mely az elterjedésükben játszik szerepet, másik a fogyókúra, mely az elhízás esetében pozitív, az evészavarok esetében viszont negatív jelenségnek tekinthető. A fogyókúrákkal kapcsolatban fontos, hogy a korlátokat és a pszichés tényezőket is vegyük figyelembe.